kicsilanytortenetei

Már az Én időmben is de most is rengeteg fiatal jár bulizni és alkoholt fogyasztani. Én 5 éve nem ittam alkoholt, de az emlékek megvannak amelyek 10 évvel ezelőtt történtek.

Máig sem változott e téren semmi buli, pia, haverok.....

És hát a legnehezebb a szülők elől eltitkolni, hogy matt részeg vagyok. Ez viszonylag elég jól ment csak annyi tűnt fel nekik, hogy sokat beszélek,de nagyon. De egy olyan emlékezetes berúgásom lett amit nem akartam, de nagyon nem.

Egy este a barátnőkkel 17 évesen töménytelen mennyiségű alkohol és persze végtelen bulizás. Így indult, mint mindig. Whiskey és Tequila gurult le folyamatosan a torkomon. Addig míg már tényleg nem tudtam hol vagyok. Hazabotorkáltam bár máig sem tudom, hogyan sikerült egyáltalán hazaérnem. Szó szerint beestem a lakásba aztán a fürdőbe és ruhástul bevágódtam a kádba annak rendje módja szerint. Ekkor már éreztem, hogy ez bizony túl sok lett. Folyattam a hideg vizet hátha valamivel jobb lesz, de nem történt semmi eredmény. Légszomj, hányinger, szédülés és anyám ijedt arckifejezése egyszerre fogadott  a kádban fekve. 

Elsőre azt hitte, hogy bedrogoztam, próbáltam mondani, hogy nem de semmi értelmes nem jött ki a számon, így csak mutogattam, hogy nem. Kihívta a mentőket és közben látszott rajta, hogy nagyon félt, itt már éreztem, hogy neki nagyon rosszul esik az amit tettem és, hogy mennyire félt. Kiértek a mentősök ők tutira veszik, hogy alkoholmérgezés kérdezték mit ittam annyit sikerült kinyögnöm, hogy töményet. Nos hát mire beértünk eléggé harcias kedvemben lettem, mert elkezdtem hadakozni keményen a gyomormosás örömei ellen nem is kicsit. Az orvos utólag mondta, hogy alig bírtag lefogni. 

És itt a filmszakadás még valami rémlik, hogy a cső lecsúszik és onnan se kép se hang.

Másnap reggel a főszerep a szégyené és a nem tudom hol vagyok egy pillanatra. Anyukám aggodó arccal ül mellettem és sírt. Borzasztóan sajnáltam, hogy hagytam idáig fajulni a bulizást, láttam rajta, hogy mennyire bántja és, hogy mennyire szeret engem. Vizitkor az orvos nem volt lekezelő, de közölte velem, hogy nem ártana ha visszavennék a tempóból és ha legközelebb találkozunk reméli, hogy nem akarom majd megverni. :)

Katéter ki, zárójelentés megvan és irány haza. Jó pár hónap szobafogság várt rám és a felismerés, hogy ideje a bulizást abbahagyni vagy legalábbis mértékkel művelni.

Sokat gondolkodom azon, hogy mint szülő remélem nekem nem kell átesnem ilyesmin és megtudom tanítani a gyerekemnek, hogy mértékkel és odafigyelve, ne úgy, mint az állatok igyunk.

Elkerülhető lett volna ha odafigyelek, vagy ha az úgynevezett akkori barátok odafigyelnek rám. De nem így történt tanulságos lett a számomra. És remélem mindenki odafigyel arra, hogy mikor mennyit iszik. 

A detox nem jó dolog és az alkoholmérgezés sem.  Inni lehet néha, de mértékkel, különben a végeredmény ugyanolyan szánalmas szégyenteljes lesz, mint nálam. És bár amit nem látunk azt nem lehet korlátozni, de legalább egy olyan barát legyen velünk aki tényleg figyel és segít ha baj van és nem hagyja, hogy a hazatartó 45 perces utat dupla annyi idő alatt ki tudja, hogy tedd meg.

Sokan úgy képzelik el a kapcsolatokat és az igazi nagy szerelmet, hogy minden megy mint a karikacsapás, hogy minden egyszerű. Pedig nem sajnos vannak olyan élethelyzetek amiket nem láthatunk előre. Ilyen az enyém is. Kapcsolatban élek van gyerek is mégsem vagyok boldog. Egyetlen és legnagyobb öröm a gyerek aki miatt az ember kitart és küzd a végsőkig.

Hogy, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Már magam sem emlékszem. Kapcsolatunk legelején minden szép volt, mondhatni egy megvalósult álom. Jött a gyerek és mindig nem voltak gondok. Aztán pár év múlva jöttek elő a problémák. Beteges féltékenység, folyamatos ellenőrizgetések, és néha egy-két pofon csak hogy tudjam hogy hol a helyem. 

Dolgozni esélytelen elmennem, minden munkahelyen felmondatt velem, mert tuti hogy félrelépek. Nincs okostelefonom, nem használok közösségi oldalakat, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem lehet. Bezzeg neki non-stop megy a viber, messenger különböző nőcskékkel meg haverokkal. Szép lassan eltűntek mellőlem a barátok, a rokonok míg senkim sem maradt csak ő és a kisfiunk.  A kisfiunk aki erőt ad és aki bármikor mosolyt csal az arcomra. Boltba is időarányosan járok, ki van számolva, hogy mennyi idő míg megfordulok. A pénzzel még annyira szűken bánik ha rólam van szó. Pár ezer forintért órákat könyörgök. És ha szóvá teszem fel van háborodva. Egy börtönben élek ahol bár elvileg szabad vagyok gyakorlatilag semmit sem csinálhatok.

Megpróbáltam elmenni, de mindig megtalált. Tudom hogy hihetetlen, de olyan helyen megtalált már másnap amiről nem is tudhatott és már reggel csörgött szegény ismerősőm száma, hogy ott e vagyunk. El se akartam hinni, pedig Pest azért nem olyan pici. Bízonyítékom nincs se lelki se a testi sérelmekre. Így hát vegetálok a kapcsolatban egészen addig amíg össze nem spórolok annyit, hogy Én és a kisfiam messzire kerülhessünk tőle, és nyugodtan élhessünk. Itthonról dolgozom teljes titokban és félrerakom a pénzt, hogy egyszer elmehessünk, és ez az a remény ami éltet. 

Apának jó, sőt nagyon jó, de ezzel nem lehet minden rosszat eltörölni. Azt hiszi ha van egy-két boldogabb nap ami szép és jó akkor mindent elfelejtek pedig nem. Szinte soha semmiért nem szólok már, nem veszekszem csak sodródom és várok. Várok, hogy végre elindulhassak és soha többé ne kelljen visszanéznem. Próbáltam megbeszélni vele a dolgokat de itt tényleg minden csoda 3 napig tart. Tudom hogy soha nem fog már megváltozni, hogy mindig ilyen lesz, hogy soha nem lehetek önmagam mellette, de mindez már nem számít. 

Szerencsére hatalmas lelki erőm van és átsiklok már mindenen és csak azt nézem ami fontos. Igyekszem minél több mindent megszervezni, hogy mikor elmegyünk nekem és a kisfiamnak már semmire ne legyen gondunk. De abban biztos vagyok ha ezt végre sikerül lezárnom jó darabig szeretnék egyedül lenni élvezni azta mit más jogtalanul elvett tőlem. És itt most nem bulikra meg luxusdolgokra gondolok hanem arra, hogy oda és akkor mehessek amikor akarok. Hogy megvehessem amit szeretnék, és hogy lehessenek barátaim anélkül, hogy ő beleszólna és elüldözné Őket.

Tudom már rég leléphettem volna ha igazán akarom, de az egyszerű út nem ment, feljelentés megvolt de bizonyíték nincs ugye. Családsegítők és társai is bolondnak néznek ugyanis hihetetlenül tudja tenni a szépet mások előtt. Olyan módon megtudja vezetni az embereket, hogy csak lesek ki a fejemből, hogy ne má' ezt most komolyan elhiszik?? És el. Jobb anyagi helyzetben így mindig hangoztatja, hogy ő kapná meg a gyereket. Így hát még itt vagyok, mert nekem a kis kincsem a mindenem és mellette leszek bármi áron. És persze közben anyagilag szedem össze magam és szervezem az új közös kis életünket kettesben. 

Tehát legyünk óvatosak, mert ami eleinte szép és jó könnyen lehet sötét és nyomasztó.  

Sziasztok!

Úgy gondolom, ez a téma mindenkit érint. Hisz nem vigyázunk eléggé a környezetünkre és itt most legfőképp a vízre gondolok. Rengeteg szemetet dobálnak az emberek a természetes patakokba, tengerbe, tavakba. Vajon miért nem tudjuk megbecsülni azt amink, van? Azt, ami az élethez feltétlenül szükséges, hisz vízre a Föld összes élőlényének, növényének szüksége van. 

Jómagam nem tartozom azon lelkes környezetvédők sorába, akik ha kell, kiláncolják magukat és tüntetnek, én inkább a csendesebb vagyok és inkább a családom és az ismerőseim körében próbálok egy kicsit mindenkit arra kérni, hogy legyünk figyelmesek ne csak egymással, hanem a környezetünkkel is. Rengeteg csodálatos élőlény él a vízben, akik ha mi azt mérgezzük, sajnos elpusztulnak. Pedig a halak, delfinek, bálnák, medúzák...stb., mind ugyanolyan élőlények, mint mi bár nem olyan fejlettek, de maguk nemében mind csodálatos. 

Hisz gondoljunk csak arra, ha olaj folyik a tengerbe vagy mikor a húsüzem beleeresztette a vért a patakba. Ez szerintem senkinek nem jó, és úgy gondolom, hogy a mindennapi nagy rohanásban elfeledkezünk arról, ami fontos. Semeddig sem tart, míg a szemetet oda tesszük ahová való. A falusi nagy szemétszedések alkalmával megtapasztaltam, hogy mi emberek miket vagyunk képesek a patakba dobálni. Hihetetlen számomra, hogy a régi hűtő, hordó.... miért ott köt ki? Kinek kényelmes az, ha oda dobja és nem máshová?

Vízzel főzzük az ételt, rengeteg vizet iszunk, a növényeket öntözzük vele és még sorolhatnám, mégsem tudjuk igazán megbecsülni. Néha csak egy pillanatra gondolkozzunk el azon, hogy milyen lenne az életünk a víz nélkül. Szárazságban, növények nélkül ahol az állatok elpusztulnak, ahol a víz már ténylegesen kincset ér, mert nem lesz belőle sok.

Egy kis odafigyeléssel mi is tehetünk azért, hogy ez ne legyen így. Bár a hatalmas olajcégeket nem mi irányítjuk, de a kis törődés is törődés. Nem bírálok senkit és tudom, hogy sokan vagyunk, akik valóban igyekszünk odafigyelni a környezetünkre.  Ezért nem szeretném, ha bárki ezt a posztot támadásnak venné. Ez egyéni vélemény és tudom, hogy nem mindenki ért egyet. De ha csak egyvalaki elolvassa, és úgy érzi, hogy van benne valami már megérte. 

Az én "bejutásos" történetem inkább vicces így utólag. Ez még a határőrség idején történt legalább 15 évvel ezelőtt ha nem több.

Egy faluban nőttem fel ahol rendszeresen jártunk gombázni az erdőbe. Ezen a bizonyos napon is elindultunk a szokásos körutra Anyukámmal.

Ámde bizony ha ismered az utat ha nem eltévedhetsz bármikor. Az egyetlen aki tudta hogy merre kell menni az a kutyánk volt, csakhogy Anyám volt olyan elmés hogy nem hallgatott rá és ment a saját feje után. Számára csupán akkor kezdett gyanús lenni a dolog amikor egy földúton egy osztrák autó megállt és szólt hogy púrázra kéne rakni a kutyát....

Na innentől kezdett a helyzet alakulni. A visszaút megkeresése nem működött nagyon így mentünk tovább. Szerencsére találtunk egy fabódét ami szerintem a határőröknek volt felállítva az erdőben csak üres volt. Viszont volt benne csoki, amiért Én miután az ablakot kinyitottuk bemásztam úgy hogy közben anyám kint fogta a lábam nehogy beessek. Legalább volt egy kis kaja. Plusz szereztem egy osztrák újságot hogy ne unatkozzunk. 1-2 óra csatangolás után már kezdett sötétedni és igyekeztünk haladni hogy legalább kiérjünk valahol. A csoki persze elfogyott már, de volt bőven gomba a kosarakban amit cipelhettünk....

A kutya még mindig ellenkezett az irányt illetően de akkor már mindegy volt Nekünk.

Végül kikötöttünk Neumarktban ami egy kis osztrák falu és pont szomszédos volt egy hozzánk közeli faluval. Kérdezgettük hogy merre menjünk hogy végre jó fele kössünk ki, de kivétel nélkül valamilyen különleges oknál fogva mindenki az erdőn át akart minket hazaküldeni. Úgy tűnik Nekik sem tetszett a határsértés gondolata. De nem adtuk fel plusz Anyámnak feltűnt hogy nagyon szép citromfákat nevelnek az egyik háznál.

Szükség törvényt bont alapon epret loptam egy kertből. Igen gyalázat de ez van, az éhség tényleg nagy úr.

Este 10 óra körül egy idősebb bácsi megszánt minket és felajánlotta hogy elvisz minket a határig. Jajj ám csakhogy az irataink otthon, mert hát ki az aki személyivel jár gombázni ugye..mondanom sem kell utána mindig nálunk voltak az iratok.

Hős megmentőnk nem tett ki minket a határnál hanem átvitt minket és megúsztuk. Bár néztek nagyon, de szerencsére nem kapcsoltak le minket.

Kitett minket és hazament és már csak 8 km kellett gyalogolni hazáig. Ami már nem nagyon ment. Szinte mindehol megálltunk pihenni és már alig bírtunk menni. Az utolsó 3 km már kocsival tettük meg, mivel Anyu régi osztálytársa épp hazatartott a munkából aki miért is ne pont határőr volt és lelkesen felajánlotta hogy hazavisz minket. Mondanom sem kell megszakadt a röhögéstől nem akarta elhinni hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk, pedig de. Ez van. A tanulságot levontuk belőle, ne menj el otthonról iratok nélkül és ha nem ismered a területet ne kószálj még messzebb. Hát most Ennyi. 

És bár rengeteg ehez hasonló történetem van még kezdő vagyok így ha lesz folytatás látjátok majd.

Köszönöm hogy elolvastátok.