Az én "bejutásos" történetem inkább vicces így utólag. Ez még a határőrség idején történt legalább 15 évvel ezelőtt ha nem több.
Egy faluban nőttem fel ahol rendszeresen jártunk gombázni az erdőbe. Ezen a bizonyos napon is elindultunk a szokásos körutra Anyukámmal.
Ámde bizony ha ismered az utat ha nem eltévedhetsz bármikor. Az egyetlen aki tudta hogy merre kell menni az a kutyánk volt, csakhogy Anyám volt olyan elmés hogy nem hallgatott rá és ment a saját feje után. Számára csupán akkor kezdett gyanús lenni a dolog amikor egy földúton egy osztrák autó megállt és szólt hogy púrázra kéne rakni a kutyát....
Na innentől kezdett a helyzet alakulni. A visszaút megkeresése nem működött nagyon így mentünk tovább. Szerencsére találtunk egy fabódét ami szerintem a határőröknek volt felállítva az erdőben csak üres volt. Viszont volt benne csoki, amiért Én miután az ablakot kinyitottuk bemásztam úgy hogy közben anyám kint fogta a lábam nehogy beessek. Legalább volt egy kis kaja. Plusz szereztem egy osztrák újságot hogy ne unatkozzunk. 1-2 óra csatangolás után már kezdett sötétedni és igyekeztünk haladni hogy legalább kiérjünk valahol. A csoki persze elfogyott már, de volt bőven gomba a kosarakban amit cipelhettünk....
A kutya még mindig ellenkezett az irányt illetően de akkor már mindegy volt Nekünk.
Végül kikötöttünk Neumarktban ami egy kis osztrák falu és pont szomszédos volt egy hozzánk közeli faluval. Kérdezgettük hogy merre menjünk hogy végre jó fele kössünk ki, de kivétel nélkül valamilyen különleges oknál fogva mindenki az erdőn át akart minket hazaküldeni. Úgy tűnik Nekik sem tetszett a határsértés gondolata. De nem adtuk fel plusz Anyámnak feltűnt hogy nagyon szép citromfákat nevelnek az egyik háznál.
Szükség törvényt bont alapon epret loptam egy kertből. Igen gyalázat de ez van, az éhség tényleg nagy úr.
Este 10 óra körül egy idősebb bácsi megszánt minket és felajánlotta hogy elvisz minket a határig. Jajj ám csakhogy az irataink otthon, mert hát ki az aki személyivel jár gombázni ugye..mondanom sem kell utána mindig nálunk voltak az iratok.
Hős megmentőnk nem tett ki minket a határnál hanem átvitt minket és megúsztuk. Bár néztek nagyon, de szerencsére nem kapcsoltak le minket.
Kitett minket és hazament és már csak 8 km kellett gyalogolni hazáig. Ami már nem nagyon ment. Szinte mindehol megálltunk pihenni és már alig bírtunk menni. Az utolsó 3 km már kocsival tettük meg, mivel Anyu régi osztálytársa épp hazatartott a munkából aki miért is ne pont határőr volt és lelkesen felajánlotta hogy hazavisz minket. Mondanom sem kell megszakadt a röhögéstől nem akarta elhinni hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk, pedig de. Ez van. A tanulságot levontuk belőle, ne menj el otthonról iratok nélkül és ha nem ismered a területet ne kószálj még messzebb. Hát most Ennyi.
És bár rengeteg ehez hasonló történetem van még kezdő vagyok így ha lesz folytatás látjátok majd.
Köszönöm hogy elolvastátok.
Utolsó kommentek